Hová tűntem?
Mostanában úgy érzem, eltűntem. Eltűnt az, aki voltam. Eltűnt belőlem az, ami miatt picit különlegesnek érezhettem magam. Ami a jellememet adta. Ami miatt én én voltam, a megelégedett énem, aki bátor volt, szenvedélyes, álmodozó, kreatív, optimista, odaszánt. vállalkozó kedvű, társas lény, aki szereti a közösséget. Akinek voltak hobbijai, és volt a hobbijaihoz érzeke, aki produktív volt, kitartó. Aki várta a jövőt, tudta, hogy az Úr még csak most hozza majd el a felüdülést. Akinek a szíve bármit, azonnal megtett az Úrért, még azt is, amiben nem volt 100% -ig biztos, hogy az Úr kéri, de mivel felmerült a lehetősége, már csináltam is, adtam is. Aki kereste a szolgálati lehetőséget, aki minden jó mögött nem csak tudta, hogy Isten áll, hanem ezt bátran el is mondta. Akinek a szíve radikális volt a bűnökkel szemben.
Én tűntem el? Vagy az Úr jelenléte fakult meg a lelkemben? Megkeményedett a szívem? Normális ez, hogy ha felnövünk, dolgozni kezdünk, háztartást viszünk, gyereket nevelünk, elveszítjük ezeket a dolgokat?
Nem, nem hiszem, hogy normális... I s t e n n e k n e m e z a t e r v e.
Az időhiányt tettem fő ludassá. És a fáradtságot, és a sok tennivalót, és hogy minden percben egy kis életet kell igazgatnom, és ott járnak a gondolataim. Sokáig türelmes voltam az új élethelyzetemmel szemben, vártam, hogy majd magától megváltozik a helyzet. Reméltem, hogy az Úr is türelmes, és hála neki, valóban kegyelmes és türelmes hozzánk.De egyszer tovább kell lépni.
Csak lassan vettem észre, hogy beleszürkültem a hétköznapokba. Sokszor csak egy "gondoskodógép"-nek érzem magam. Introvertáltságom kiteljesedett, ha olyan hangulatban vagyok, nehezemre esik emberek közé menni. El vagyok a négy fal között, mint a befőtt.
A próbák, nehéz idők idején mindig közel tudtam lenni az Úrhoz. De ez sem normális, hogy csak akkor tudok közel lenni, ha nehézség van. Isten azt akarja, hogy örömben is ott legyünk a szívéhez közel. Még ez is könnyebb feladat, hiszen ha tele van a szívünk hálával, az Urat dicsőítjük. Talán a legnehezebb a semleges, átlagos, közepes boldogságtartalmú napokon telve lenni a z Ő jelenlétével.
Azt hiszem, kijelenthetjük, nem az időhiány a közvetlen oka az "eltűnésemnek". Hanem a Szentlélek-hiány. Egyértelmű: amikor az Úrból sokkal több volt bennem, akkor működtek bennem ezek a dolgok. Hiszen Ő alkotott engem, ezek az Ő ajándékai, nem pedig az én különlegességeim.
Nehezen tudom elérni az Urat. Pedig régen olyan pezsgő volt a vele való kapcsolatom! Hogy-hogy most nem megy? Úgy érzem magam, mint egy törött szárnyú madárka, van szárnyam, tudtam is használni, de már nem megy, időnként felreppenek, de hamar elfárad a beteg szárnyam, és újra földön-járó leszek.
Mit tehetnék a változásért? Ugyanis nem szeretném a maradék életemet így tengetni. Márpedig a körülményekben további "bonyolódások" várhatóak egy kistesó képében, akiért nagyon hálásak vagyunk :)
" Közeledjetek Istenhez,és Ő is közeledni fog hozzátok".
Én tűntem el? Vagy az Úr jelenléte fakult meg a lelkemben? Megkeményedett a szívem? Normális ez, hogy ha felnövünk, dolgozni kezdünk, háztartást viszünk, gyereket nevelünk, elveszítjük ezeket a dolgokat?
Nem, nem hiszem, hogy normális... I s t e n n e k n e m e z a t e r v e.
Az időhiányt tettem fő ludassá. És a fáradtságot, és a sok tennivalót, és hogy minden percben egy kis életet kell igazgatnom, és ott járnak a gondolataim. Sokáig türelmes voltam az új élethelyzetemmel szemben, vártam, hogy majd magától megváltozik a helyzet. Reméltem, hogy az Úr is türelmes, és hála neki, valóban kegyelmes és türelmes hozzánk.De egyszer tovább kell lépni.
Csak lassan vettem észre, hogy beleszürkültem a hétköznapokba. Sokszor csak egy "gondoskodógép"-nek érzem magam. Introvertáltságom kiteljesedett, ha olyan hangulatban vagyok, nehezemre esik emberek közé menni. El vagyok a négy fal között, mint a befőtt.
A próbák, nehéz idők idején mindig közel tudtam lenni az Úrhoz. De ez sem normális, hogy csak akkor tudok közel lenni, ha nehézség van. Isten azt akarja, hogy örömben is ott legyünk a szívéhez közel. Még ez is könnyebb feladat, hiszen ha tele van a szívünk hálával, az Urat dicsőítjük. Talán a legnehezebb a semleges, átlagos, közepes boldogságtartalmú napokon telve lenni a z Ő jelenlétével.
Azt hiszem, kijelenthetjük, nem az időhiány a közvetlen oka az "eltűnésemnek". Hanem a Szentlélek-hiány. Egyértelmű: amikor az Úrból sokkal több volt bennem, akkor működtek bennem ezek a dolgok. Hiszen Ő alkotott engem, ezek az Ő ajándékai, nem pedig az én különlegességeim.
Nehezen tudom elérni az Urat. Pedig régen olyan pezsgő volt a vele való kapcsolatom! Hogy-hogy most nem megy? Úgy érzem magam, mint egy törött szárnyú madárka, van szárnyam, tudtam is használni, de már nem megy, időnként felreppenek, de hamar elfárad a beteg szárnyam, és újra földön-járó leszek.
Mit tehetnék a változásért? Ugyanis nem szeretném a maradék életemet így tengetni. Márpedig a körülményekben további "bonyolódások" várhatóak egy kistesó képében, akiért nagyon hálásak vagyunk :)
- bűnrendezés
- több ige, ima, egyénileg és a férjemmel is
- több Szentlélek
- közösség; a gyülekezetben szolgálni ha lehet
- dicsőítés
- Igékre ráállni, jelentőségét újra felfogni
- odaszántság, kitartás
- kevesebb net, tv, sorozatnézés
- nem rohanni mindig, "visszapörögni", észrevenni és hálát adni az Úrnak a szép pillanatokért
- produktívan tölteni ici-pici szabadidőmet
" Közeledjetek Istenhez,és Ő is közeledni fog hozzátok".
Megjegyzések
Megjegyzés küldése