2017. tele
Túl vagyunk egy nehéz télen. Többnyire kialvatlanul, fáradtan töltöttük a napjainkat. A kisfiam ősszel kezdte az ovit, szereti, nagyjából jól ment a beilleszkedés, viszont, ahogy gondoltuk előre, szorgalmasan hozza haza a kis cuki mutáns ovis vírusokat. Arra viszont nem voltunk felkészülve, hogy a kislányunk jókora orrmandulát növesztett magának, így nála a legkisebb náthából kiindulva is ugyanaz a forgatókönyv zajlott/zajlik épp most is: nátha- kezdene gyógyulni-belázasodik-köhögés-középfülgyulladás-fülfelszúrás-antibiotikum. Egy ilyen ciklus 2-3 hétig eltart, ami alatt alig alszunk, mert egy-egy köhögőroham egy órán keresztül is eltart az éjszaka közepén. Legjobb barátunk az orrszívó. Éjjel -nappal bandázunk vele. És mikor végre sikerül 2 napot kihúzni köhögés, orrcsepp és orrszívás nélkül, kezdődik a következő felvonás. Nyáron kivetetjük az orrmanduláját, reméljük ez megoldja majd a helyzetet. Ez reménységet ad...
Ezen túl más nehézségekből is kijutott, szakvizsgára tanult a férjem, sokat kellett egyedül lennem a (beteg) gyerekekkel, és egy nehéz gyász is épp feldolgozás alatt van. Megküzdöttem egy depresszió határát súroló szakasszal is. És még nincs vége, előre tekintve is jó pár próba vár ránk.
Na de miért is írom ezt le? Nem panaszkodásként, hiszen előtte nagyon is elkényeztetett minket az Úr. Elgondolkodtam, miért is engedett az Úr minket ilyen helyzetbe. Valami miatt úgy érzem, még csak a próbák felénél járunk. Miért érzem így? Mert még nem vizsgáztunk jól. Az biztos, hogy formált ezeken keresztül minket, de ez inkább csak passzív változás. Változtunk, mert nem volt más választásunk, a "túléléshez" változnunk kellett. Lejjebb adni a saját igényeinkből. Magunk elé helyezni másokat. Magasabb türelem-küszöbre lett szükségünk. Megtanultuk, hogy ne mindig a másikon töltsük ki a fáradtságunkat.
De úgy érzem, a lényeget még nem tanultuk meg. Azt, hogy hogyan tesszük meg ezeket. Hogy szeretet legyen a szívünkben ilyenkor is. Hogy legyen reménység a szívünkben ilyenkor is. Hogy a kevés időt, ami adatik, jól és bölcsen használjuk fel. Hogy ne legyünk lelkileg lusták. Hogy ne keressünk mindig kifogásokat. Hogy hit és reménység határozza meg a napjainkat. Hogy tudjunk örülni jobban a jó dolgoknak, s becsüljük meg ezeket, és adjunk hálát ezekért az Úrnak. Hogy ne vegyük természetesnek, hogy minden jól megy. Hogy legyünk a kevésen is hűek. Hogy ilyenkor a legfontosabb és legelső legyen, hogy az Úrhoz fordulunk, és ne a magunk erejéből akarjuk megoldani. Hogy ne csak túlélni, kibírni akarjuk a nehézségeket, hanem várjuk, keressük, miben tudunk ezáltal változni. S hogy legyen mindezekhez erőnk, onnan felülről.
Ez a vágyam, hogy jelesre tudjunk ezekből levizsgázni.
"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."
Ezen túl más nehézségekből is kijutott, szakvizsgára tanult a férjem, sokat kellett egyedül lennem a (beteg) gyerekekkel, és egy nehéz gyász is épp feldolgozás alatt van. Megküzdöttem egy depresszió határát súroló szakasszal is. És még nincs vége, előre tekintve is jó pár próba vár ránk.
Na de miért is írom ezt le? Nem panaszkodásként, hiszen előtte nagyon is elkényeztetett minket az Úr. Elgondolkodtam, miért is engedett az Úr minket ilyen helyzetbe. Valami miatt úgy érzem, még csak a próbák felénél járunk. Miért érzem így? Mert még nem vizsgáztunk jól. Az biztos, hogy formált ezeken keresztül minket, de ez inkább csak passzív változás. Változtunk, mert nem volt más választásunk, a "túléléshez" változnunk kellett. Lejjebb adni a saját igényeinkből. Magunk elé helyezni másokat. Magasabb türelem-küszöbre lett szükségünk. Megtanultuk, hogy ne mindig a másikon töltsük ki a fáradtságunkat.
De úgy érzem, a lényeget még nem tanultuk meg. Azt, hogy hogyan tesszük meg ezeket. Hogy szeretet legyen a szívünkben ilyenkor is. Hogy legyen reménység a szívünkben ilyenkor is. Hogy a kevés időt, ami adatik, jól és bölcsen használjuk fel. Hogy ne legyünk lelkileg lusták. Hogy ne keressünk mindig kifogásokat. Hogy hit és reménység határozza meg a napjainkat. Hogy tudjunk örülni jobban a jó dolgoknak, s becsüljük meg ezeket, és adjunk hálát ezekért az Úrnak. Hogy ne vegyük természetesnek, hogy minden jól megy. Hogy legyünk a kevésen is hűek. Hogy ilyenkor a legfontosabb és legelső legyen, hogy az Úrhoz fordulunk, és ne a magunk erejéből akarjuk megoldani. Hogy ne csak túlélni, kibírni akarjuk a nehézségeket, hanem várjuk, keressük, miben tudunk ezáltal változni. S hogy legyen mindezekhez erőnk, onnan felülről.
Ez a vágyam, hogy jelesre tudjunk ezekből levizsgázni.
"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése