Több, mint egy éve...
... nem írtam már semmit ide. Magamban már le is zártam a blogolás lehetőségét. De néha visszaolvastam egy pár bejegyzést, és azt vettem észre: jó hatással volt rám, hogy írtam. Mert meg-megálltam ebben a rohanó világban. Mert rendeztem kusza gondolataimat, és megfogalmaztam a még nem megfogalmazott gondolatokat. És mert minden blogbejegyzés egyúttal Isten előtti elcsendesedéssel is járt. Így hát megpróbálok ismét belevágni.
Lássuk csak... Először is elmondom, hogy az Úr kegyelméből azóta született egy gyönyörű kisbabánk! A szülés jó élmény volt, most 8 hónapos, és nagyon jó kisfiú. A terhesség nagyon szép időszak volt. Azóta pedig sok dolgot tanultam a gyermeknevelés során- és még biztos nagyon sok mindent fogok... Először is megtapasztaltam, eddig mennyire saját kedvemre éltem, kényelemben, oda mentem, és akkor, amikor akartam, hétvégén kialudhattam magam, volt időm randizni a férjemmel, tudtunk kirándulni... Most pedig itt az ideje annak, hogy az ember megtanulja azt, hogy tartós önmegtagadásban éljen, hogy ezt a pici lényt, ha nem is állandóan, de a legtöbbször a saját vágyai, szükségei elé helyezze. Gondolok itt az éjszakai és hajnali kelésekre, arra, hogy valahogy mindig épp egyszerre éhezünk meg, és a többi aprónak tűnő dologra, ami hosszútávon, napi rendszeres mivoltában azért megterhelő tud lenni. De az anyaságot az Úr valahogy olyan csodálatosan találta ki, hogy mégis minden nap ad erőt hozzá, és könnyűvé válik a teher. A férjemmel mindig viccelünk: "Hétvége van. Holnap 10-ig alszunk...5 óra 10-ig..."
Nagyon érdekes, hogy a szülés óta valahogy megváltozott a lelkem is. A szívem olyan "összeszorulós" lett, aggódósabb lettem, mindenbe túlságosan beleélem magam, pedig nem akarom... És ez sajnos szerintem már így is marad, a hormonok már lecsengtek...
Meg kellett tanulnunk a férjemmel ebben az új élethelyzetben élni, és azt is, hogy így is ápolnunk kell kettőnk kapcsolatát. Hála, hogy az Úr ilyen társsal áldott meg, aki mindenben partner és rengeteg terhet vesz le a vállamról. Nagyon jó apuka. Igazából egymás mellett, vállvetve, együtt cipeljük a terheket- ő meg néha leveszi rólam, amikor látja, hogy már nagyon elfáradtam. Biztonságban érzem magam mellette. Persze 2 év házasság után néha vannak apró súrlódások, és ha az ember fáradt, nem tudja mindig a legjobb oldalát mutatni és az önző mivoltunk elő tud törni, de valahogy amikor egyikőnk elér az ereje végére, akkor az Úr csodálatos módon a másikunk erejét megfrissíti.
Külön feladat " otthon ülő anyuka" -ként újraértelmezni a jelenlegi elhívásomat, feladatomat. Nehéz. Mert "otthon ülő anyuka"-ként sokszor úgy érzem, kevesebb az időm, mint eddig. És az is nehéz, hogy szolgálatként tudjam ezt is felfogni, mert ez nem egy látványos, ritka, hanem hétköznapi dolog. De az, ahogyan csinálom, az nem mindegy. Az én felelősségem, hogy milyen személy lesz ez a kis emberpalánta. Ezért mindig az Úrtól kérek bölcsességet a gyermekneveléshez. A neheze még most jön, mert eddig szinte csak az igényeit kellett kielégíteni, most viszont már kezd akarata lenni a kis huncutkának.
A gyermekáldáson túl az Úr fedelet adott a fejünk fölé, autót, és sok-sok szeretetet a családunkon, barátainkon keresztül. A gyülekezetbe sikerült egész jól beépülni. Csodálatos a mi Istenünk! Tenyerén hordoz minket, bár nem érdemeljük meg.
Persze voltak buktatók is az elmúlt időszakban, melyek megpróbáltak minket.
Higgyétek el, a jólét nagyon meg tudja próbálni az ember hitét. Próbáltam folyamatosan, állhatatosan hálát adni az Úrnak, de sokszor úgy éreztem, kicsit megszoktam a helyzetem, természetes érzés. És ezért vádoltam magam, hogy hálátlan vagyok. Az az ige is nagyon igaz, hogy amikor a szívünk megtört, akkor van közel igazán az Úr, és az is, hogy a próbák kiolvasztják a salakot az ember szívéből. Mégis, úgy gondolom, ennek volt itt most az ideje, és az Úr nem véletlenül tartott, és tart még mindig kegyelméből most ebben a csendesebb, viharmentes időszakban. Mert ebben is meg kell tanulnunk, mi a feladatunk, és hűségesnek kell maradnunk. Nehéz, sokszor úgy érzem, nehezebb, mint az emberpróbáló időszakokban. Mert a próba ösztönösen arra sarkall, hogy az Úrhoz fordulj. Nincs más lehetőséged. Még nem tudom azt mondani, hogy sikerült mindent megtanulnom, amit az Úr most meg akar tanítani, de kezd körvonalazódni. Az biztos, hogy az adakozás az egyik fő feladatunk most. A következő lépéseket is látom már: aktívabban keresni az Urat, együtt és külön is a férjemmel, és ebben kezdeményezőnek lenni, illetve a szolgálat a gyülekezetben.
Még egy másik buktatónk is volt: annyira megszoktuk, hogy az Úr áldásában fürödhetünk, hogy egy idő után elfelejtettük, hogy a nagyobb döntéseink előtt kikérjük a véleményét, illetve kérjük, hogy járjon előttünk. Természetesnek vettük, hogy minden elsőre sikerül, és az emberi logika, emberi tanácsok útjára léptünk. A tanulópénzt megfizettük, de remélem, egy életre megtanultuk: minden lépésünkre az Úr útmutatását és vezetését, áldását kérjük, és ne a magunk bölcsességére támaszkodjunk.
Nagyon érdekes, hogy a szülés óta valahogy megváltozott a lelkem is. A szívem olyan "összeszorulós" lett, aggódósabb lettem, mindenbe túlságosan beleélem magam, pedig nem akarom... És ez sajnos szerintem már így is marad, a hormonok már lecsengtek...
Meg kellett tanulnunk a férjemmel ebben az új élethelyzetben élni, és azt is, hogy így is ápolnunk kell kettőnk kapcsolatát. Hála, hogy az Úr ilyen társsal áldott meg, aki mindenben partner és rengeteg terhet vesz le a vállamról. Nagyon jó apuka. Igazából egymás mellett, vállvetve, együtt cipeljük a terheket- ő meg néha leveszi rólam, amikor látja, hogy már nagyon elfáradtam. Biztonságban érzem magam mellette. Persze 2 év házasság után néha vannak apró súrlódások, és ha az ember fáradt, nem tudja mindig a legjobb oldalát mutatni és az önző mivoltunk elő tud törni, de valahogy amikor egyikőnk elér az ereje végére, akkor az Úr csodálatos módon a másikunk erejét megfrissíti.
Külön feladat " otthon ülő anyuka" -ként újraértelmezni a jelenlegi elhívásomat, feladatomat. Nehéz. Mert "otthon ülő anyuka"-ként sokszor úgy érzem, kevesebb az időm, mint eddig. És az is nehéz, hogy szolgálatként tudjam ezt is felfogni, mert ez nem egy látványos, ritka, hanem hétköznapi dolog. De az, ahogyan csinálom, az nem mindegy. Az én felelősségem, hogy milyen személy lesz ez a kis emberpalánta. Ezért mindig az Úrtól kérek bölcsességet a gyermekneveléshez. A neheze még most jön, mert eddig szinte csak az igényeit kellett kielégíteni, most viszont már kezd akarata lenni a kis huncutkának.
A gyermekáldáson túl az Úr fedelet adott a fejünk fölé, autót, és sok-sok szeretetet a családunkon, barátainkon keresztül. A gyülekezetbe sikerült egész jól beépülni. Csodálatos a mi Istenünk! Tenyerén hordoz minket, bár nem érdemeljük meg.
Persze voltak buktatók is az elmúlt időszakban, melyek megpróbáltak minket.
Higgyétek el, a jólét nagyon meg tudja próbálni az ember hitét. Próbáltam folyamatosan, állhatatosan hálát adni az Úrnak, de sokszor úgy éreztem, kicsit megszoktam a helyzetem, természetes érzés. És ezért vádoltam magam, hogy hálátlan vagyok. Az az ige is nagyon igaz, hogy amikor a szívünk megtört, akkor van közel igazán az Úr, és az is, hogy a próbák kiolvasztják a salakot az ember szívéből. Mégis, úgy gondolom, ennek volt itt most az ideje, és az Úr nem véletlenül tartott, és tart még mindig kegyelméből most ebben a csendesebb, viharmentes időszakban. Mert ebben is meg kell tanulnunk, mi a feladatunk, és hűségesnek kell maradnunk. Nehéz, sokszor úgy érzem, nehezebb, mint az emberpróbáló időszakokban. Mert a próba ösztönösen arra sarkall, hogy az Úrhoz fordulj. Nincs más lehetőséged. Még nem tudom azt mondani, hogy sikerült mindent megtanulnom, amit az Úr most meg akar tanítani, de kezd körvonalazódni. Az biztos, hogy az adakozás az egyik fő feladatunk most. A következő lépéseket is látom már: aktívabban keresni az Urat, együtt és külön is a férjemmel, és ebben kezdeményezőnek lenni, illetve a szolgálat a gyülekezetben.
Még egy másik buktatónk is volt: annyira megszoktuk, hogy az Úr áldásában fürödhetünk, hogy egy idő után elfelejtettük, hogy a nagyobb döntéseink előtt kikérjük a véleményét, illetve kérjük, hogy járjon előttünk. Természetesnek vettük, hogy minden elsőre sikerül, és az emberi logika, emberi tanácsok útjára léptünk. A tanulópénzt megfizettük, de remélem, egy életre megtanultuk: minden lépésünkre az Úr útmutatását és vezetését, áldását kérjük, és ne a magunk bölcsességére támaszkodjunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése