Boldogság van!
Szabad, boldog, reménnyel teli, megkönnyebbült, felszabadult, ujjongó a szívem!
Az Úr szeretete, kegyelme és jó terve miatt. Annyira kegyelmes az Úr, jobban ismeri a szívünket, mint mi magunk, jobban tudja, mi válik javunkra, jobb tervei vannak az életünk és jövőnk felől, mint ahogy azt mi elképzelni tudnánk! És SZERET minket!
A nagy helyzet az, hogy mégsem megyek Pestre. És mióta ezt eldöntöttem, azóta szabadultam fel, túlcsordul a hála és a békesség a szívemben!
Ugyebár jó régen, kb. 1 éve eldöntöttem, hogy Pesten leszek rezidens. Akkor úgy értettem meg az Úr vezetését. Úgy is tűnt, hogy ez a jó döntés. Csakhogy közben eltelt egy év. És az életem gyökeresen megváltozott jó pár dologban: megtaláltam a társamat, a pesti körülmények is megváltoztak, én is megváltoztam, új perspektívája lett a jövőmnek, jó munkahely lehetőség lett kilátásban itt Debrecenben. De én egyre csak ezt mondtam mindenkinek: „Megyek Pestre, mert az Úr régebben ezt az irányt mutatta. Nem akarok a körülmények alapján dönteni, hanem hitből. Nem akarok lemaradni az áldásról és Isten tervéről, ha ott van a helyem.” De a szívemben egyre csak fogyott a békesség a döntésem helyességével kapcsolatban, elfogyott a reménységem, egyre jobban féltem a jövőtől, és egyetlen porcikám sem kívánta, hogy elmenjek. De menni kell. Menni kell? A szívemben egyre azt éreztem: bárcsak valaki felszabadítana ez alól a teher alól. Bárcsak máshogy alakulna az életem. Bárcsak valaki, aki számomra hitben tekintély és viszonylag objektív, tudna tanácsot adni.
Ugyebár jó régen, kb. 1 éve eldöntöttem, hogy Pesten leszek rezidens. Akkor úgy értettem meg az Úr vezetését. Úgy is tűnt, hogy ez a jó döntés. Csakhogy közben eltelt egy év. És az életem gyökeresen megváltozott jó pár dologban: megtaláltam a társamat, a pesti körülmények is megváltoztak, én is megváltoztam, új perspektívája lett a jövőmnek, jó munkahely lehetőség lett kilátásban itt Debrecenben. De én egyre csak ezt mondtam mindenkinek: „Megyek Pestre, mert az Úr régebben ezt az irányt mutatta. Nem akarok a körülmények alapján dönteni, hanem hitből. Nem akarok lemaradni az áldásról és Isten tervéről, ha ott van a helyem.” De a szívemben egyre csak fogyott a békesség a döntésem helyességével kapcsolatban, elfogyott a reménységem, egyre jobban féltem a jövőtől, és egyetlen porcikám sem kívánta, hogy elmenjek. De menni kell. Menni kell? A szívemben egyre azt éreztem: bárcsak valaki felszabadítana ez alól a teher alól. Bárcsak máshogy alakulna az életem. Bárcsak valaki, aki számomra hitben tekintély és viszonylag objektív, tudna tanácsot adni.
A háttérhez hozzátartozik annak ismerete, hogy személyiségemet tekintve kissé teljesítménykényszeres vagyok, és „szeretek” nehéz célokat kitűzni magamnak Isten előtt, hogy „megmutassam”, mennyire szeretem, és bármit megtennék érte. A sógorommal volt erről egy levelezésem, bár nem mindenben értettem egyet vele, mégis rádöbbentett erre, és tükröt mutatott: Isten nem a tetteink miatt szeret, vagy kevésbé szeret minket. Ő maga a SZERETET. pont. Nem kell sok mindent hozzátenni ehhez.
Tehát itt álltam a döntés küszöbén. Meg kellene írni az önéletrajzot, motivációs levelet. De ebből csak egy ilyen blog-bejegyzés született: „Azt hiszem, hogy »nemakarokfelnőttlenniéselköltözniésdolgozni« krízisben vagyok...”. Nem tudtam erőt összekapargatni hozzá. Bálint támogatott ezekben a nehéz időkben is, de bármennyire is szerette volna, hogy maradjak, nem próbált meg lebeszélni, mert tudta a döntésem okát. A barátaim is megértették a döntésem, de azért a legtöbben azt mondták, gondoljam át az Úr vezetését.
Aztán jött a megoldás!
Sokat imádkoztam ezért: az Úr nyissa meg azt az utat, amerre mennem kell, és zárja el a pestit, ne nyisson arra utat, ha mégsem arra kell indulnom. Reménykedtem, hogy úgy lesz, mint Ábrahám és Izsák esetében: az Úr kirendeli az áldozatot, még ha próbára is teszi a hitemet. Bár nem tudtam, hogy fog ez megtörténni.
Aztán jött a segítség. Egy beszélgetés Anyával. Ami hatalmas terhet vett le rólam.
Egy délelőttön jött elő a beszélgetésünkben a téma. Nem gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de azt mondta: „Én maradnék a helyedben.” és akkor hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy fuldoklónak bedobnak egy mentőövet.
Aztán el kezdtük a közös gondolkodást, mérlegelést. Hol tudna az Úr leginkább használni? Hol a helyem?
Debrecenben van a legtöbb olyan kapcsolatom, amit nem tudnék magam mögött hagyni csak úgy. Itt vannak a testvéremék és a két kis unokaöcsi, ahol sokat tudnék segíteni, mert szegény Hanna nagyon nagy strapa alatt van. Itt van Eszter, Marina. Az egyetemi barátok, Laci, Dávid. A csapókertiek. Itt tudnék szolgálni a dicsőítésben.
És itt a Társam. Aki mellett van a helyem. Hogy együtt épüljünk, növekedjünk hitben, szeretetben, az Úrral való közösségben, egy gyülekezetbe járva, támogatva egymást a szolgálatban, és együtt haladva a közös cél felé, a házasság felé. Amit már nagyon várok…
Együtt imádkoztunk Anyával, és az igében is megerősített az Úr. Azt mondta: ne én válasszam ki a mártíromságom helyét. És azt is: ne akarjak új bort régi tömlőbe önteni. Meg még azt is: ha kér tőlünk valamit, ahhoz az erőt is megadja. És készíti, nyitja az utat. Ezért imádkoztunk, és meg is adta a pecsétet a vezetésére pár napon belül: olyan munkahelyet készített Debrecenben, ami éppen rám van szabva. Épp volt egy hely, és felpörögtek az események. A békességet is megadta a szívembe.
Tehát itt álltam a döntés küszöbén. Meg kellene írni az önéletrajzot, motivációs levelet. De ebből csak egy ilyen blog-bejegyzés született: „Azt hiszem, hogy »nemakarokfelnőttlenniéselköltözniésdolgozni« krízisben vagyok...”. Nem tudtam erőt összekapargatni hozzá. Bálint támogatott ezekben a nehéz időkben is, de bármennyire is szerette volna, hogy maradjak, nem próbált meg lebeszélni, mert tudta a döntésem okát. A barátaim is megértették a döntésem, de azért a legtöbben azt mondták, gondoljam át az Úr vezetését.
Aztán jött a megoldás!
Sokat imádkoztam ezért: az Úr nyissa meg azt az utat, amerre mennem kell, és zárja el a pestit, ne nyisson arra utat, ha mégsem arra kell indulnom. Reménykedtem, hogy úgy lesz, mint Ábrahám és Izsák esetében: az Úr kirendeli az áldozatot, még ha próbára is teszi a hitemet. Bár nem tudtam, hogy fog ez megtörténni.
Aztán jött a segítség. Egy beszélgetés Anyával. Ami hatalmas terhet vett le rólam.
Egy délelőttön jött elő a beszélgetésünkben a téma. Nem gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de azt mondta: „Én maradnék a helyedben.” és akkor hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy fuldoklónak bedobnak egy mentőövet.
Aztán el kezdtük a közös gondolkodást, mérlegelést. Hol tudna az Úr leginkább használni? Hol a helyem?
Debrecenben van a legtöbb olyan kapcsolatom, amit nem tudnék magam mögött hagyni csak úgy. Itt vannak a testvéremék és a két kis unokaöcsi, ahol sokat tudnék segíteni, mert szegény Hanna nagyon nagy strapa alatt van. Itt van Eszter, Marina. Az egyetemi barátok, Laci, Dávid. A csapókertiek. Itt tudnék szolgálni a dicsőítésben.
És itt a Társam. Aki mellett van a helyem. Hogy együtt épüljünk, növekedjünk hitben, szeretetben, az Úrral való közösségben, egy gyülekezetbe járva, támogatva egymást a szolgálatban, és együtt haladva a közös cél felé, a házasság felé. Amit már nagyon várok…
Együtt imádkoztunk Anyával, és az igében is megerősített az Úr. Azt mondta: ne én válasszam ki a mártíromságom helyét. És azt is: ne akarjak új bort régi tömlőbe önteni. Meg még azt is: ha kér tőlünk valamit, ahhoz az erőt is megadja. És készíti, nyitja az utat. Ezért imádkoztunk, és meg is adta a pecsétet a vezetésére pár napon belül: olyan munkahelyet készített Debrecenben, ami éppen rám van szabva. Épp volt egy hely, és felpörögtek az események. A békességet is megadta a szívembe.
Elmondhatatlanul hálás vagyok az Úrnak az Ő szeretetéért, kegyelméért, áldásaiért...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése