Kifürkészhetetlen
Olyan helyzetekbe kerültem, amikről egy-két hónapja el sem tudtam képzelni, hogy valaha én leszek az alanya egy-egy ilyen helyzetnek. Sőt, ítélkezés volt bennem azok felé, akik ilyen dolgot tesznek. De lassan megtanulom: ami felett ítélkeztem, nagy valószínűség szerint belekerülök egy ugyanolyan szituációba-és megszégyenülök, az Úr alázatra tanít, és emlékeztet erre: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess"...
Az egyik ilyen dolog a Nagymamámmal kapcsolatos. Eléggé leesett szegény a lábáról, 88 éves, demens, paranoiás, Alzheimer-kóros, agyi érelmeszesedéssel...Így most hazahoztuk őt, mert már nem lehet egyedül hagyni órákra sem, nem tudja magát ellátni, nagyon gyenge. Az egész családom egyébként "gerinc-rokkant", szóval alig bírjuk szegényt kiemelgetni az ágyból. Ezen kívül szinte nem engedi, hogy kilépjünk a szobából-pedig nyilván muszáj a dolgainkat is intézni. Sokszor vannak zavart időszakai, amikor már azt sem tudja, ki kicsoda. Ez nagyon nehéz lelkileg. Az a gond, hogy sem a szüleim nem tudják végezni a feladataikat, sem én nem haladtam szinte semmit a tanulással, mióta hazajöttem segíteni... Szóval eléggé kikészültünk már. Sosem értettem meg, amikor a kórházban viziteltünk, és mondták a dokik, hogy szegény mamát/papát a rokonai nem nagyon akarják hazavinni. Na, felettük ítélkeztem én magamban. De most már látom, tapasztalom, mennyire nehéz egy ilyen helyzet mind fizikailag, mind lelkileg; 24 órás szolgálat... Azért imádkozom, hogy szeretettel tudjam ezt a szolgálatot végezni Nagymama felé. Mióta ezt teszem, sikerül is, hála az Úrnak!
A másik a párválasztás kérdése...
Olyan helyzetbe kerültem, amiről eddig nem volt túl jó véleményem. Konkrétan: egy olyan fiút szerettem meg, aki még nem "szuperhívő"... Mindig azt képzeltem, hogy csak olyan fiúba tudok beleszeretni, aki látványosan nagyon érett keresztény. És ítélkeztem azok felett, akik olyan társat választottak, aki még nem régen tért meg.
Azonban mostanában nagyon sok minden átértékelődött bennem. Rájöttem: büszkeség volt bennem, hogy én majd jól és tökéletesen csinálom, megmutatom, milyen keményen ki tudom zárni az érzelmeimet. De azt hiszem, átestem a ló túloldalára. Az agyam olyan szinten átvette az irányítást, hogy az már kóros volt. Nem engedtem meg magamnak még csak a gondolatát sem annak, hogy szerelmes legyek. Mert azt gyengeségnek tartottam.
Azt gondoltam, a legfőbb erény az, hogy valaki nagy szolgáló, tüzes, szenvedélyes, karizmatikus férfi. És hogy ez nagyjából elég is. De rájöttem egy pár dologra:
Az egyik az, hogy igazából e mögött motivációként nálam ott volt a mások véleményének való megfelelés. Hogy "keresztény sztár" társam legyen.
A másik: nem voltam tekintettel a jellemre. Rájöttem: a jellem sokkal fontosabb egyéb dolgoknál. Pedig a jellem sok ilyen férfinál, akik ilyen "nagy" keresztények, elég komoly hibákat és nehézségeket hordoz. És a jellemen-esetlegesen magunkkal hordozott, mélyen berögzült jellemhibákon- elég kemény munka változtatni. Persze az Úrnak semmi sem lehetetlen!
Ez nem azt jelenti, hogy lemondtam az álmomról: alázattal szolgáló, Szentlélekkel teljes, bölcs, az Igét nagyon jól ismerő férfi legyen a társam, aki hitben tekintély előttem. De hiszem, hogy az Úr ezt meg tudja adni, hiszen keresi az Urat.
Tehát a helyzet: megszerettem egy olyan fiút, aki olyan különleges jellemmel bír, ami számomra annyira békességes biztonságot ad. És ez a fiú már az Úr gyermeke, de még nem olyan régóta kötelezte el magát teljes szívvel Jézus mellett. Láthatom benne az Úr munkáját, azt is, hogy egy nyitott, kereső, jó szándékú szíve van, de még annak persze idő kell, hogy az Ige által megerősödjön benne a Krisztusi Jellem, és a Szentlélek igazán tüzessé tegye. Hogy mennyi idő? Úgy gondolom, ez az ő szívének a hozzáállásán múlik, azon, hogy mennyire odaszántan keresi az Urat.
Szóval most ennek van az ideje: nem engedni, hogy bármit is miattam tegyen, engedni, hogy az Ige és a Szentlélek tegye a dolgát, és ne én akarjak változást hozni, türelmesnek és állhatatosnak lenni, imádkozni, merni szeretni, és a legfontosabb: teljes szívvel ragaszkodni az Úrhoz!
Az egyik ilyen dolog a Nagymamámmal kapcsolatos. Eléggé leesett szegény a lábáról, 88 éves, demens, paranoiás, Alzheimer-kóros, agyi érelmeszesedéssel...Így most hazahoztuk őt, mert már nem lehet egyedül hagyni órákra sem, nem tudja magát ellátni, nagyon gyenge. Az egész családom egyébként "gerinc-rokkant", szóval alig bírjuk szegényt kiemelgetni az ágyból. Ezen kívül szinte nem engedi, hogy kilépjünk a szobából-pedig nyilván muszáj a dolgainkat is intézni. Sokszor vannak zavart időszakai, amikor már azt sem tudja, ki kicsoda. Ez nagyon nehéz lelkileg. Az a gond, hogy sem a szüleim nem tudják végezni a feladataikat, sem én nem haladtam szinte semmit a tanulással, mióta hazajöttem segíteni... Szóval eléggé kikészültünk már. Sosem értettem meg, amikor a kórházban viziteltünk, és mondták a dokik, hogy szegény mamát/papát a rokonai nem nagyon akarják hazavinni. Na, felettük ítélkeztem én magamban. De most már látom, tapasztalom, mennyire nehéz egy ilyen helyzet mind fizikailag, mind lelkileg; 24 órás szolgálat... Azért imádkozom, hogy szeretettel tudjam ezt a szolgálatot végezni Nagymama felé. Mióta ezt teszem, sikerül is, hála az Úrnak!
A másik a párválasztás kérdése...
Olyan helyzetbe kerültem, amiről eddig nem volt túl jó véleményem. Konkrétan: egy olyan fiút szerettem meg, aki még nem "szuperhívő"... Mindig azt képzeltem, hogy csak olyan fiúba tudok beleszeretni, aki látványosan nagyon érett keresztény. És ítélkeztem azok felett, akik olyan társat választottak, aki még nem régen tért meg.
Azonban mostanában nagyon sok minden átértékelődött bennem. Rájöttem: büszkeség volt bennem, hogy én majd jól és tökéletesen csinálom, megmutatom, milyen keményen ki tudom zárni az érzelmeimet. De azt hiszem, átestem a ló túloldalára. Az agyam olyan szinten átvette az irányítást, hogy az már kóros volt. Nem engedtem meg magamnak még csak a gondolatát sem annak, hogy szerelmes legyek. Mert azt gyengeségnek tartottam.
Azt gondoltam, a legfőbb erény az, hogy valaki nagy szolgáló, tüzes, szenvedélyes, karizmatikus férfi. És hogy ez nagyjából elég is. De rájöttem egy pár dologra:
Az egyik az, hogy igazából e mögött motivációként nálam ott volt a mások véleményének való megfelelés. Hogy "keresztény sztár" társam legyen.
A másik: nem voltam tekintettel a jellemre. Rájöttem: a jellem sokkal fontosabb egyéb dolgoknál. Pedig a jellem sok ilyen férfinál, akik ilyen "nagy" keresztények, elég komoly hibákat és nehézségeket hordoz. És a jellemen-esetlegesen magunkkal hordozott, mélyen berögzült jellemhibákon- elég kemény munka változtatni. Persze az Úrnak semmi sem lehetetlen!
Ez nem azt jelenti, hogy lemondtam az álmomról: alázattal szolgáló, Szentlélekkel teljes, bölcs, az Igét nagyon jól ismerő férfi legyen a társam, aki hitben tekintély előttem. De hiszem, hogy az Úr ezt meg tudja adni, hiszen keresi az Urat.
Tehát a helyzet: megszerettem egy olyan fiút, aki olyan különleges jellemmel bír, ami számomra annyira békességes biztonságot ad. És ez a fiú már az Úr gyermeke, de még nem olyan régóta kötelezte el magát teljes szívvel Jézus mellett. Láthatom benne az Úr munkáját, azt is, hogy egy nyitott, kereső, jó szándékú szíve van, de még annak persze idő kell, hogy az Ige által megerősödjön benne a Krisztusi Jellem, és a Szentlélek igazán tüzessé tegye. Hogy mennyi idő? Úgy gondolom, ez az ő szívének a hozzáállásán múlik, azon, hogy mennyire odaszántan keresi az Urat.
Szóval most ennek van az ideje: nem engedni, hogy bármit is miattam tegyen, engedni, hogy az Ige és a Szentlélek tegye a dolgát, és ne én akarjak változást hozni, türelmesnek és állhatatosnak lenni, imádkozni, merni szeretni, és a legfontosabb: teljes szívvel ragaszkodni az Úrhoz!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése