Kérdőjelek

Nagyon nagy lendületet kaptam az Úrtól, hogy elkezdjem mindazt, amikről mostanában írtam. De nehezebb, mint gondoltam. Egyfelől tanít az Úr alázatra és szeretetre. Mindeközben csalódott is vagyok, ugyanakkor szomorúan boldog, reménykedő. És itt van a tehetetlenség érzése. A belefáradás. Belefáradás a szívek keménységébe. Mit értek ez alatt a sokféle egymásnak ellentmondó érzelmen?

Alázat és szeretet:

Újra és újra figyelmeztet az Úr arra, hogy különbnek tartsam magamnál a testvéreimet. Sokféle közösségbe eljutottam mostanában, és mindenhol egyre csak felhozza előttem az értékeket, amiket az emberekbe helyezett. Ránézek valakire, és egyszerűen rácsodálkozom, Isten mennyire különlegesnek alkotta meg őt, valahogy megindul a szívem iránta, és elkezdem érezni a szeretetet felé. Nem szabad ítélkezni, skatulyákba húzni embereket, felekezeteket. Sokszor csodálkozom rá, mennyi értékes ember vesz körül. És ilyenkor egyszerűen egy szó visszhangzik a fülembe: Jézus ugyanúgy szereti őt is, mint engem-függetlenül attól, hogy hol tart a hit útján, melyik gyülekezetbe/egyházba jár.

Viszont ugyanebben a pillanatban mérhetetlen szomorúságot is érzek, amit nem tudok teljesen megfogalmazni-de talán az van mögötte, hogy mi keresztények szét vagyunk szakadva. Előre bocsájtom: tisztelet a kivételnek, nem mindenkire vonatkozik, amit írni fogok, de sokszor ezt tapasztalom, sőt, én is részt vettem ezekben-ha nem is nyilvánosan, de a szívem mélyén nagyon sok ítélkezés volt bennem. A reformátusok közül van, aki ítélkezik a karizmatikus gyülekezetek felett,  érzelem- és élményhajhásznak, vagy hatásvadásznak, önközpontúnak titulálják őket. Mert csak a külsőség alapján ítélik meg, és nem értik még azokat a dolgokat, amikre a Szentlélek elvezette ezeket az embereket. De igaz ez fordítva is: a karizmatikus emberek közül vannak, akik halottnak gondolják a történelmi egyházakat, leírják őket, mert nem ismerik még annyira a Szentlélek munkáját. De látok versengést is gyülekezet és gyülekezet között. Látok kemény szíveket, akik nem az Igéhez ragaszkodnak, hanem vakon követik azt, amit a lelkész vagy az egyházuk tanított neki, vagy amiben felnőttek, vagy amit megszoktak. És nagyon fáj azt látni, hogy Jézus NAGYON SZERET MINDANNYIUNKAT, és azt szeretné, ha mi is így szeretnénk egymást-hiszen annyi értékes ember van. De olyan, mintha minden ember saját kis „vallással”, meggyőződéssel rendelkezne, és abból nem hajlandó engedni. Persze ez igaz a nem megtért emberekre is. És a szívek kemények. Sokszor a keresztényeké is.

Sok minden megkérdőjeleződött most bennem. Honnan tudom, hogy az az igazság, ami az én hitvallásom? A válasz persze nyilvánvaló: az Igéből, de ha megvizsgálom magam, azt veszem észre, hogy sokszor vakon elfogadom azt, amit általam bölcsnek és Istentől vezetett emberek tanítanak.  De rájöttem valamire, ami nyilvánvaló, de mégis elfelejtkeztem róla mostanában: ezt is az Ige mérlegére kell tennem. Ne azért gondoljam ezt és ezt, mert xy lelkész ezt mondta, vagy ez és ez az egyház ezt tanítja, hanem azért, mert igékkel alá tudom támasztani.

Azt hiszem, azért fáradtam meg, mert meg akartam váltani a világot-és elfelejtkeztem arról, hogy ez nem az én feladatom: Jézus már megtette. Nekem egy a feladatom: szeretni. Igazán.
"...az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. ¹⁶Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben." Efézus 4