Megtérés

Egy sokat hallott szó. Egy olyan szó, amiről azt gondolhatjuk: megértettük, hogy Jézus értünk, a mi bűneinkért halt meg a kereszten, tudjuk, mennyire bűnösök vagyunk, és szükségünk van erre a kegyelemre. Neki szánjuk az életünket. Megtettük egyszer-és onnantól kezdve egy életre kipipálva. És többé nem foglalkozunk vele.
Pedig egyre inkább azt tapasztalom meg: nem elég egyszer megtérni. Sőt, talán nem is ezt jelenti igazán ez a szó. Vagy pontosabban: nem csak ennyit jelent.

Bárcsak tudnám, hogyan lát most engem az Úr! Mire mondja azt az életemben, hogy jól csinálom, és mik azok a dolgok, amik miatt szomorú, mert nem jól csinálom, elmulasztom, félreértem, lusta vagyok, saját bölcsességemre támaszkodok, önző és kényelmes vagyok.

Pár napja még azt gondoltam: nem bírom tovább, hogy semmi nem történik és mindig csak ugyanaz a helyzet, várom az ígéretek beteljesülését, de csak olyan lassan változnak az életemben a dolgok.

Most úgy látom, az Úr gyökeres változást hoz a családunk életébe. Máshogyan, mint ahogy képzeltem. De ezt már megtanultam Róla: mindig a képzeletemet felülmúló módon cselekszik.

Csodálatos látni, ahogyan dolgozik.

Szeretném, ha rajtam, bennem is dolgozna. Ha újra megerősítené az életem alapjait. Ha lebontaná azt, ami nem elég erős. És újraépítené.

Bárcsak érzékenyebb lehetnék az Ő dolgai iránt!

Azt érzem, amit még soha: szeretnék igazán összetörni az Ő kezei között. Szeretném, ha minden salakot kiégetne belőlem.