A szív elrejtett embere

"³Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, ⁴hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt." 1 Péter 3

Szeretném, ha igazán szép lehetnék belül. Ha nem a külsőm fogná meg a fiúkat. Van, hogy ez megtörténik. De mit érek vele? Semmit. Igazán semmit.

Inkább lenne egy fiú, aki azért szeret, ami belül van, a szívem elrejtett emberéért, amit nem lehet kívülről látni. Amihez idő kell, és belefektetés, hogy megismerje.

Bárcsak lenne valaki, aki ismeri ezt a belső emberem. Aki nem ragad le ott, hogy tetszik neki a szemem vagy a hajam, a ruhám, vagy a humorom. Aki nem ruházza fel a külsőmet általa elképzelt tulajdonságokkal, hanem veszi a fáradtságot arra, hogy megismerjen igazán.

Bárcsak lenne valaki, aki ezt az értéket keresné. Kutatná. És nem érné be kevesebbel.

Bárcsak lenne valaki, akivel ezt én is szívesen vállalnám.

Kicsit belefáradtam. Egy darabig tud örülni az ember annak, hogy látja, észreveszik a fiúk. De belefáradtam, hogy alig akad keresztény fiú. Belefáradtam a taktikákba, hogy hogyan tudassam minél előbb az illetővel, hogy kár belekezdeni, mert más-más az, ami az életünkben a legfontosabb. Úgy, hogy közben ne bántsam meg. Úgy, hogy közben én se váljak mindenkit elutasítóvá.

Szeretnék szép lenni. Mindaz, ami eddig széppé alakult, az Úr munkája. Ahogy megpróbálom azt nézni, milyen a belső emberem, egy agyagedényt látok magam előtt. Vannak szépen kidolgozott részei, de vannak még durvább, eredeti "hozott anyagból" álló részek is. A kimunkált részeket szemlélve emlékek tolulnak fel bennem. Szép, de néha fájdalmas emlékek. Fájdalmasan is szépek. Látom az Úr kezének a nyomát. És megint érzem azt, hogy milyen volt, amikor lecsiszolt innen-onnan egy-egy nem odavaló kiszögellést. Ezek a maguk fájdalmával is a legbecsesebb részeim. Szeretem ezeket az emlékeket. Mert látom, hogy az Úr ott járt, látom az ő áldott kezének lenyomatát.

Tudom, sok még az alakítanivaló. Vannak makacsabb, keményebb részek, amiket az Úr kezelésbe vesz, ha hagyom, de utána különös gondot kell rá fordítanom. Ápolni kell. Minden nap teret engedni az Ő kezének, és figyelni rá, különben megint beporosodom. De az Úr megmutatta, hogy ezt így kell csinálni. Tudatosan figyelni rá, és Ő azt is széppé tudja tenni, ha közösségben vagyok Vele.

Azt hiszem, végeredményben gyönyörködik bennem az Úr. És ez igaz mindenkire, aki Benne bízik és az Ő akaratát keresi. Nem azért, mert mi olyan csodálatosak vagyunk. Hanem azért, mert Ő viszont csodálatos. A legoptimistább, akit valaha ismertem. Soha nem akad fenn azokon a dolgokon, amiken én annyit bírok agyalni, hogy hú, mi lesz most, itt egy kis gond velem. Egy valamit nagyon megtanultam az Úrról: Ő a LEHETŐSÉGEKET látja bennem. A kegyelmen keresztül. Ő nem a hibáimat keresi, és nem azért kezd el valamit formálni, mert rám sem bír nézni. Hanem azért formál, mert annyira nagy az Ő szeretete, hogy tudja, boldogabb lennék úgy, könnyebben meg tudnék bírkózni dolgokkal, közelebb tudnék hozzá lenni, szabadabb tudnék lenni. És ezért formál, hogy boldogabb lehessek, és ami a lényeg: hogy jobban tudjon használni az Ő tervében. Mert igazán akkor vagyok boldog, ha ezt láthatom, hogy Ő használni tud valamiben. Mert ezért vagyunk itt a földön, hogy Őt bemutassuk az embereknek. És minél inkább hasonlítunk rá, annál hitelesebben tudjuk ezt tenni, pusztán azzal, ahogy élünk.

Minél inkább Rá hasonlítok, annál szebb leszek. Mert Ő gyönyörű! És a maga képére teremtett minket. És elvégzi bennünk a jó munkát még idejében. Azt szeretném, ha minél inkább Ő lennék, és egyre kevésbé zsófi.

Visszakanyarodva az elejére: szeretném már megmutatni ezt a társamnak. Olyan rossz, hogy azt érzem, hogy hiába tudom, mi a lényeg, mi az igazi érték, mi az, ami biztos alap, mi a boldogság forrása, hiába tudom mindezt és hiába szeretném megosztani, nincs, aki hasonlóan gondolkodna, nincs, akinek ugyanez számít, nincs, aki értené, miről beszélek. Vagy legalábbis még nem találkoztam vele. Vagy találkoztam, de mégsem tudtam megosztani vele, mert nem volt rá idő, lehetőség. És néha majd szétfeszít ez, hogy hiába beszélek az embereknek erről a kincsről, nem bírják megérteni. Mert nem néznek túl a külsőn.

De nem esem kétségbe, mert az Úr mindenek felett áll. Ő el tudja hozni ennek az idejét is. Hiszen Ő mondta: nem jó az embernek egyedül...