...under construction...

Nehéz Isten kohójában lenni. De mégis jó. Bár most egyáltalán nem ezt érzem, de utólag biztosan hálásan fogok visszanézni.

Sajnos olyan ember vagyok, aki szereti azt gondolni és tapasztalni, hogy nagyjából jól csinálja a dolgokat, nagyon nagy hibákat nem követ el, mindenkinek kedvére tesz, senkit nem bánt meg, nem hoz rossz döntéseket. De sajnos sokszor nem így történik. És sokszor ezzel szembesülnöm is kell. És ez nekem kegyetlenül nehéz.

Biztos van olyan ember, aki könnyebben viseli a hibáival, rossz döntéseivel való szembesülést, mint én. Nekem ez az egyik nagyon nagy gyengém. Sosem tűrtem jól. Mert túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki.

Sokszor a rossz döntéseknek rossz következményei is vannak. Amikor benne vagyok a helyzetben, nem tudom azt tenni, amit valójában szeretnék, de meg sem fordul a fejemben, hogy ez lesz belőle. Csak sodródom, és nem akarok abban a pillanatban rosszat okozni a másiknak pillanatnyi szavaimmal vagy visszautasítással vagy vélemény közléssel. Azonban akkor épp nem gondolok arra, hogy a kezdeti nemet nem mondásnak később még rosszabb, nehezebb, fájdalmasabb és nehezen helyrehozható következményei lesznek. Az adott pillanatban csak az az egy dolog lebeg előttem ösztönösen, hogy akkor ne bántsam meg az illetőt.

Biztosan megvannak ennek a gyökerei is. Az a helyzet, hogy anyáék mindig arra neveltek, hogy ne mutassuk ki másoknak azt, amit gondolunk vagy érzünk, és esetleg az negatív vagy nehéz dolog. Mindig csak jót okozzunk a másiknak, és mindig legyünk nagyon kedvesek, és ne mondjuk meg a véleményünket, soha ne mondjunk semmire nemet, ne mondjuk meg, ha valami rossz nekünk, senkit ne küldjünk el, és mindig mindenkire csak mosolyogjunk, akkor is, ha valaki már túlmegy a határokon, satöbbi. Szóval nem működik megfelelően az a berendezésem, ami azt érvényesítené bennem , amit valóban szeretnék. Meg ami egészséges lenne. Persze nem tudatosan tették ezt. Tipikus lelkészgyerek szindróma. Ők is nagyon sokat szenvednek emiatt. Ráadásul valószínűleg én vagyok a világ legnaívabb leányzója, és mindig csak a legjobbat és legártatlanabbat, legkevésbé bonyolultat és legegyszerűbbet feltételezem a dolgok mögött.

Azt hiszem belém égett: sokszor rögtön nemet kell mondani ahhoz, hogy a lavina ne induljon el.

Ami mégis átsegít ezen, az az, hogy nagyon kegyelmes Istenünk van, és ő képes az általunk előállított romhalmazból is házat építeni. Újra. És megbocsájt. Újra. És visszatesz a helyemre. Újra.

Megtanított arra is, hogy mi annak az eredménye, ha a fókusz az életemben eltolódik, és nem ő van a legelső helyen.

És arra, hogy bármilyen romhalmaz is van az életemben, tudhatom, hogy Ő minden felett áll, és Ő tudja az akaratát még így is érvényesíteni. Ezért nem kell aggódnom és kárhoztatnom magam. Mert nem magam alakítgatom a sorsomat, hanem Ő már tudja, mi az én utam, és azt véghez is viszi. Nem a véletlen szeszélyeinek vagyok kiszolgáltatva, hanem a legjobb kezekben van az életem.

Hála legyen neki ezért, az ő kegyelméért és szeretetéért és azért a biztonságért, amit Ő ad az életembe. Ő az én forrásom!