túl a nehezén

András nagyon szépen gyógyul. Hála az Úrnak! Mintha csak egy tankönyvet olvasnék, hogy 'Na, tessék nézni, igy kell gyógyulni". Örülök, hogy otthon lehettem, és segithettem neki meg anyáéknak. És örülök, hogy ott voltam, amikor felébredt az altatásból, annak ellenére, hogy csak egy szavamra emlékezik:"Sikerült!" Még úgy látom, nem döntött a szivében hogy vajon milyen életet fog folytatni, ha felépül, meg hogy odaszánja az életét Istennek, de én bizom benne, hogy megérti, mi az élet lényege. Mit jelent ÉLNI. Az biztos, hogy már most is másmilyen, mint volt. Kedvesebb, nyugodtabb, kitartó, nem gépezik egész nap, beszélget velünk, jobban érezzük, hogy szeret minket.

Ma az istentiszteleten a pusztáról szólt a tanitás. És arról, hogy ha visszafoglalunk akár egy talpalatnyi földet is a sátántól, akkor azt meg is kell tartani. Andrással is ez van. Amiért most az ő életében sikerült megharcolni "szellemi sikon", mindaz, amit eddig az Úr elvégzett benne és használt minket közben, azokat most nem szabad hagyni. Nem lehet, hogy csak úgy nyugodtan hátradőlünk. Hanem tovább imádkozni és imádkozni és imádkozni akkor is, ha per pillanat úgy néz ki, "sinen van" az élete. Az Úr munkálkodik, dolgozik az életében, de nekünk is tovább kell küzdeni.

A másik dolog pedig az volt, hogy felkészitett ez a tanitás a vizsgaidőszakra. Amig egyetemista leszek, a vizsgaidőszak mindig is egy nagy puszta lesz az életemben. Nagy, félelmetes, magányos, sivár, kietlen hely és időszak, amikor egyedül vagyok, amikor emberekben nem reménykedhetek, amikor nem tudok senkitől segitséget kérni, mert nekem kell megcsinálni. Csak Isten az egyetlen kincsem ebben az időszakban. De Ő elég lesz. A legjobb, legtöbb, legbiztosabb segitség. És hiszem, hogy újra kiolvaszt majd belőlem olyan dolgokat, amiket ki kell. Megtanit olyan dolgokra, amikre kell. Kihoz olyan helyzetekből, amik lehetetlennek tűnnek. És velem lesz. Megigérte. Javamra forditja. Közel lesz hozzám.