Furcsa

érzés az, amikor valamilyen döntést pusztán hitből kell meghozni. Néha majdhogynem azt hiszem, nem is jól döntök. Azért, mert a szüleim jó értékrendet adtak át nekünk, és ez belénk van ültetve, sokszor csak úgy érzi az ember, hogy mi a jó, mi az, aminek kapcsán az embernek békessége van. Ez az értékrend azonban előfordul, hogy nem tökéletes, hiszen ők is emberek.
Most olyan helyzetben vagyok, hogy ez a belső hang, ez nem elég. Sőt, mást mond. Mert félek picit. Mert nagy döntés. Mert ők református lelkészek, és nekik ez a foglalkozásuk, és ezzel együtt járnak bizonyos dolgok. És én így nőttem fel.
Isten egyébként nem azt tanítja nekünk, hogy ez alapján próbáljuk meg irányítani az életünket, hanem hogy az Ő Igéje legyen, ami mutatja az utat, a lépteinket ez jelölje ki. Azért elgondolkodtató, hogy néha mennyire kell azért küzdeni, hogy az Ő igéje és igazsága berögzült dolgok felé emelkedjen.
Meg kell tanulnom ezt a következő "szintet", hogy az ő vezetésére támaszkodva hozzam meg a döntéseimet, nem pedig kizárólag a belső békességem alapján. Új terep-fel kell nőni, tudatosan élni, nem lustálkodni.
Nehéz felnőttnek lenni.