i need a soulmate

Amikor tanulok, vizsgázom, mindig nehezebb, hogy egyedül, a párom nélkül vagyok. Meg amúgy is ilyenkor addig nem sejtett dolgok is feltörnek bennem, kicsit megkattanok, nagyon sok minden eszembe jut, hogy bármi mást csinálnék, csak ne kelljen tanulni... Ilyenkor én magam is meglepődöm, mennyi ötletem lenne arra, hogy hogyan töltsem az időt. Ezeket meg kell jegyezni, mert sokszor igen hasznosak később:)

Úgy szeretnék már vele együtt szolgálni, kirándulni, zenélni, fotózni, világot látni, réten heverészni, piknikezni, bicajozni, kávézni, enni, filmet nézni, zenét hallgatni, csak lenni, ülni egy padon, nézni a többi embert, ölelni egymást, meglepetéssel készülni a másiknak, naplementét nézni. Bárcsak megismerhetném már, és ezt mondhatnám: "Igen, ő az, akit kerestem!", rádobbanna a szivem és megnyugodnék, hogy ez igy tökéletes. Valahogy, ahogy ugyanúgy éreztem az orvosit, hogy igen, ezt kell csinálnom. Hogy érezhessem; ő illik bele ebbe a lyukba, ami itt ég az oldalamon, ő fogja az kiegésziteni, hogy többé ne fájjon, és nyugalmat leljek.

Szükségem lenne hatalmas, kiadós, tartalmas, őszinte, igazán mély, nyugodt beszélgetős hosszú estékre a párommal. Amikor merünk olyan dolgokat elmondani egymásnak, amik nem kávészünet-témák, és amikhez vállalnunk kell azt az oldalunkat, amit már nem mindenkinek mutatunk meg, és aminél gyengék vagyunk olykor. Amit nem szakitanak félbe 5 percenként, hanem tudom, hogy most nyugodtan beszélgethetünk, és csak egymásra figyelünk.

Annyira szeretnék vele együtt átélni nagyon sok-sok-sok szép pillanatot, amikor valami jó dolog történik velem, mindig olyan erősen érzem a hiányát, hogy bárcsak vele együtt élhetném át, megoszthatnám vele... Furcsa, hogy nem az hiányzik a legjobban, hogy én érezzem, hogy szeretve vagyok, persze ez is nehéz, de ami nehezebb, hogy sokszor úgy érzem, majd szét robbanok, olyan, mintha tele lennék azzal a szeretettel, amit neki szeretnék adni, de még nem adhatom, és annyira feszit, nem tudok mit kezdeni magammal. Az ember megpróbál kapukat keresni, más utat, körbenézek, hogy van-e valaki olyan fiú a környezetemben, akivel legalább kicsit megérteném magam, de mindig azt veszem észre, hogy csak legyintek rá, hogy felesleges lenne belekezdeni bármibe is, mert nem olyan, mint amire a szivem rádobbanna, és nincs békességem ezek felől, azt érzem, hogy nem lenne értelme.

Mindezek ellenére hiszem, hogy Isten munkálkodik, attól még, hogy most nem látható még semmi, Ő a legelső Hozzá intézett szavamat is már hallotta, sőt, még számon sincs a szó, már tudja azt. És Ő munkálkodik, neki tökéletes terve van, én ezt teljes szivemmel hiszem.


Azt hiszem, nagyjából kiirtam magamból mindent, bár csak pár szóra akartam beugorni, mert hát , ahogy a fiúk mondanák: Laborale, laborale!
Vár rám a nukleáris medicina csodálatos világa...
Aztán megyek imakörre. Kiváncsi vagyok, milyen lesz, meg hányan leszünk, izgatott vagyok, és akarok nekik beszélni a Sóoldat konferenciáról, remélem nekik is tetszeni fog az ötlet, hogy szervezzünk Debrecenbe is, és elkezdhetjük csinálni végre!